by Federico Sollazzo (p.sollazzo@inwind.it)
In March 2016 has took place at the Dept. of Philosophy of the University of Szeged the lecture of Ruggero D’Alessandro titled ‘Hannah Arendt and the Desk Murderer: The banality of Evil as Inability to Think’ – I was pleased to have organized it and to have been moderator as much as I’m now glad to provide this brief summary (the lecture was in English and I’m grateful to Ferenc Szabo for providing summaries in Hungarian of the key points).
Ruggero D’Alessandro, PhD by the University of Lausanne, is currently visiting professor at the University of Varese and ‘Sapienza’ University in Rome. He cares about Contemporary Continental Political Thought. He is the author of numerous publications in Italian, many of them translated in English.
The lecture was based on the 2015 book of D’Alessandro titled The Thinker and the Specialist: Hannah Arendt and the Eichmann Trial. As the title says, the lecture was devoted to one of the main Arendtian themes: the famous formulation of the banality of evil, as she defined it in her famous book of 1963 Eichmann in Jerusalem: A Report on the Banality of Evil. As is well known, Arendt followed the trial of Otto Adolf Eichmann, the Nazi officer in charge for the so-called final solution (the planned extermination of all Jews, but not only of them, from the Earth), as reporter of the American newspaper ‘The New Yorker’. By collecting and reworking these reportages, it arose the book.
The main thesis of the book is that Eichmann was not an evil person, a sort of Iago in Shakespeare’s Othello, but a banal one. A thesis for which Arendt was harshly criticized by the Jewish Community for which Eichmann simply played the role of the monster. Why banal? The immediate answer is: because unable to think. But what does this inability mean for Arendt?
According to the unfinished last work of Arendt, The Life of the Mind, the work of our mind can be divided in three stages: ‘thinking’, ‘judging’, ‘acting’. The first two lead to the third. But the first two are extremely different from each other. Indeed, thinking is an act that one can lead even alone, isolated from the rest of the world. On the contrary, judging is an act that one can develop only interacting with the world: a judgment is about something or someone we are in direct touch with. Thanks to the judgment, says Arendt, we can understand that on the Earth there is not the man, but there are the men. Consequently, and this is the crucial point, in order to be able to exercise the faculty of judgment, human beings need for a common space where they can be in touch each other. Therefore, the losing of a common space destroys the human faculty of judgment. The loss can occur in different ways: when human beings are physically isolated each other (and – I add – this is something to deeply think about in our age of hi-tech and social media); when human beings are physically together, but without interacting, or because the terror prevents the interaction (and – says Arendt in The Origins of Totalitarianism – this was the case of Nazism) or due to the social atomization typical of the mass society (as Arendt says in The Human Condition). In short: no judgment without a common world. This was exactly what has happened to Eichmann: he could think, but he could not judge, because he did not live in the same world of his victims. The ground of his evil, thus, was the ‘banal’ inability to judge. According to this inability, he could be a loving pater familias and an egregious professional, detached from what he was managing, therefore a desk murderer. A conclusion to meditate, considering the continuous requirement of contemporary society to be professionals, functionaries, executives.
According to the unfinished last work of Arendt, The Life of the Mind, the work of our mind can be divided in three stages: ‘thinking’, ‘judging’, ‘acting’. The first two lead to the third. But the first two are extremely different from each other. Indeed, thinking is an act that one can lead even alone, isolated from the rest of the world. On the contrary, judging is an act that one can develop only interacting with the world: a judgment is about something or someone we are in direct touch with. Thanks to the judgment, says Arendt, we can understand that on the Earth there is not the man, but there are the men. Consequently, and this is the crucial point, in order to be able to exercise the faculty of judgment, human beings need for a common space where they can be in touch each other. Therefore, the losing of a common space destroys the human faculty of judgment. The loss can occur in different ways: when human beings are physically isolated each other (and – I add – this is something to deeply think about in our age of hi-tech and social media); when human beings are physically together, but without interacting, or because the terror prevents the interaction (and – says Arendt in The Origins of Totalitarianism – this was the case of Nazism) or due to the social atomization typical of the mass society (as Arendt says in The Human Condition). In short: no judgment without a common world. This was exactly what has happened to Eichmann: he could think, but he could not judge, because he did not live in the same world of his victims. The ground of his evil, thus, was the ‘banal’ inability to judge. According to this inability, he could be a loving pater familias and an egregious professional, detached from what he was managing, therefore a desk murderer. A conclusion to meditate, considering the continuous requirement of contemporary society to be professionals, functionaries, executives.
Finally, I was really pleased by the fact that at the end of the lecture there were some very fine questions by the audience. One in particular struck me. A student asked which is the difference, for Arendt, between totalitarianism and other forms of mass violence, brutality and cruelty that we already had in the history of mankind. D’Alessandro correctly answered listing the specific features of Totalitarianism according to Arendt. In addition to that, I afford to say that what is pivotal to Arendt is that totalitarianism represents the first phenomenon of mass violence of man over man, in the modern age. That is, that age where political power, on the one side, claims, for the first time in our history, to care about human life, and on the other side, the same political power destroys such a life – a phenomenon in some extent linked with the Foucauldian category of ‘biopolitics’.
Federico Sollazzo, PhD in Philosophy and Theory of Human Sciences at the Roma Tre University of Rome, currently teaches, in English, at the University of Szeged. He cares about Moral and Political Philosophy, especially continental. He has published articles and essays, in Italian and English, and two volumes, in Italian, on the concepts of totalitarianism and democracy both as political-historical phenomena and as conceptual categories. He also writes for Italian newspapers and is the editor of the website “CriticaMente”: http://costruttiva-mente.blogspot.com
Federico Sollazzo: Hannah Arendt és a gyilkos csinovnyik
Beszámoló Ruggero D’Alessandro Hannah Arendt and the Desk Murderer. The Banality of Evil as Inability to Think c. előadásáról (Szeged, Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar, Petőfi épület, 9-es terem, 2016. március 22.)
2016 márciusában került megrendezésre a szegedi Filozófia tanszéken Ruggero D’Alessandro Hannah Arendt and the Desk Murderer. The Banality of Evil as Inability to Think c. előadása. Az a megtiszteltetés ért, hogy nem csak, hogy én szervezhettem, de a moderátori feladatokat is elláthattam (illetve ezúton is köszönet Szabó Ferencnek, aki röviden tolmácsolta az elhangzottakat). Jelen beszámoló ezt az előadást járja körül.
Ruggero D’Alessandro doktori címét a Lausanne-i Egyetemen szerezte, jelenleg a Varese Egyetem, valamint a római Sapienza Egyetem óraadója. Kutatási területe a (kortárs) kontinentális filozófia, olaszul és angolul publikál.
Az előadás apropójául D’Alessandro 2015-ös, The Thinker and the Specialist: Hannah Arendt and the Eichmann Trial c. könyve szolgált, amely Hannah Arendt egyik legnagyobb témáját, a gonosz banalitását járja körül, ami elsősorban a filozófusnő 1963-as könyvében, az Eichmann Jeruzsálemben c. műben került megfogalmazásra. Ismert, hogy Arendt a New Yorker tudósítójaként követte Otto Adolf Eichmann perét. Eichmann a náci párt funkcionáriusa volt, ő felelt az ún. végső megoldásért, a zsidók (és nem csak a zsidók) végleges kiirtásáért. A beszámolókból végül könyv született. D’Alessandro ezt, és az életmű egyéb, ide kapcsolható részeit igyekezett szintetizálni.
Arendt könyvének legfőbb állítása, hogy Eichmann nem volt gonosz, mint Shakespeare Jágója, hanem egyszerűen egy banális figura. Ezért a gondolatáért a zsidók gyakorlatilag kiközösítették, hisz a szemükben Eichmann szörny volt. Mégis, miben áll Eichmann banalitása Arendt szerint? A gondolkodásra való képtelenségében, mondhatnánk. De mit jelent ez?
Arendt utolsó, befejezetlen könyvében, a The Life of the Mind címűben három szellemi fakultást különít el az emberen belül, a gondolkodást, az ítéletet és a cselekvést. Az első kettő egyaránt a harmadikra mutat ugyan, de egymástól igencsak különböznek. A gondolkodás olyasmi, amit magányosan is lehet végezni, távol a világtól, míg az ítélethez szükségünk van a többi emberre, a világra, hisz ítélkezni csak valami olyasmiről lehet, ami afficiál minket. Az ítélet képességének köszönhető, mondja Arendt, hogy rájövünk, a világ nem az emberé, hanem az embereké. Ebből következik, és ez a fontos, hogy az ítélet képességének gyakorlása előfeltételezi a közös teret, ahol az emberek már eleve kapcsolatban állhatnak egymással – e közös tér elvesztése ugyanakkor ellehetetleníti az ítéletet. E veszteség sokféleképpen elénk állhat: amikor az emberek fizikailag távolodnak el egymástól (megjegyzem, valami ilyesmi történik szép, új világunkban jelenleg); amikor az emberek fizikailag együtt vannak ugyan, de nem érintkeznek, talán épp a terrortól való félelmükben (ilyen világot fest Arendt A totalitarizmus gyökereiben); vagy amikor a társadalom kezd darabjaira hullani (ezt a jelenséget vizsgálja a német-amerikai a The Human Condition c. könyvében). Röviden: nincs ítélet, ha nincs közös világ. Ez történt Eichmannal is: képes volt ugyan gondolkodni, de ítélni nem, lévén nem élt közös világban áldozataival. Gonoszsága tehát valójában az ítéletre való nyilvánvaló képtelenség. E képtelenség ellenére még lehetett ő szerető családapa, ugyanakkor vérbeli profi, aki eltávolítja magát a munkájától – azaz egy igazi csinovnyik. A párhuzam, amit az előadó éreztetett, mai professzionalizálódó társadalmunkkal, amely elsősorban a funkcionáriusoké és a végrehajtóké – nos, ez a párhuzam nem teljesen véletlen.
Örültem, hogy az előadás végén elhangzott néhány igazán izgalmas közönségkérdés. Az egyik különösen fontos volt. Egy hallgató tette föl és a lényege, hogy Arendt írásainak türkében ugyan mi a különbség a totalitarizmus és az erőszak egyéb formái között. Azaz, hogy mi a totalitarizmus nóvuma? D’Alessandro erre elősorolta a totalitarizmus sajátos arendti ismertetőjegyeit, hogy ez volt a tömeges erőszak első megnyilvánulási formája a modernitásban. Hogy a történelem folyamán először akadt olyan politikai erő, amely nem csak irányítani akarta alárendeltjeit, hanem egyúttal meg is akarta azokat semmisíteni… e jelenséget járja körül egyébként Foucault is a biopolitika kapcsán.
Szabó Ferenc fordítása
Quest'opera è distribuita con Licenza Creative Commons Attribuzione - Non commerciale 4.0 Internazionale. Follow me on Academia.edu
Nessun commento:
Posta un commento